Megjelent a Hargita Népe 2015. augusztus 24–25-i számában
Az interjút Daczó Katalin készítette.

Kolumbán József matematikus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja a napokban töltötte nyolcvanadik életévét. Gyergyószentmiklóson született, de életének java részét Kolozsváron élte le.

– A hivatalos adatok szerint Ön 1935. augusztus 4-én született, a Wikipédiában viszont lábjegyzetben az szerepel, hogy a 3.-át tartja pontos dátumnak. Miért? Meséljen egy kicsit családjáról, születésének körülményeiről…

– Anyámtól tudom, hogy augusztus 3-án születtem bábasszonnyal az anyai nagyszüleim házában. Nem tudom, hogyan került be augusztus 4-e a születési bizonyítványomba, mint ahogy azt sem, hogy ki jelentette be születésemet az anyakönyvi hivatalban. Az igazság az, hogy már születésemkor nagy bajkeverő voltam, mivel szerelemgyermekként jöttem a világra. A szüleim 16, illetőleg 19 évesek voltak, amikor először találkoztak. Apámnak négy leánytestvére volt, akik – bár szegények voltak, mint a templom egere –, a háború előtti polgári életük tudatában ellenezték fiútestvérük kapcsolatát anyámmal, a szolgálólánnyal. Szüleim házasságkötése reménytelen álomnak tűnt, amikor szerelmük ötödik évében kopogtatni kezdtem… Gyanítom, hogy a születésemet követő sikeres küzdelmük egymásért erőt adott nekik ahhoz, hogy megbirkózzanak az életüket végigkísérő anyagi nehézségekkel, és szeretetben éljenek együtt életük végéig. Kétéves koromig az anyai nagyszüleim udvarán levő öreg házikóban húztuk meg magunkat, nagyszüleim és 11 gyermekük közül azok, akik még nem voltak házasok, a szemben fekvő új házban laktak. Néhány hónapos koromban itt kerültem először életveszélybe. Akkortájt fabölcsőben, szalmazsákon feküdtem, amely érthető okokból néha átnedvesedett. Egy késő őszi napon sírással anyám értésére adtam, hogy alattam nincs minden rendben. Ő rögtön intézkedett: kicserélte, amit kellett, a bölcsőmet közelebb húzta a kályhához, és a nedves szalmazsákot annak végéhez támasztotta, majd kiment az udvarra tűzifáért. A kályhában ugráló szikrák közül egyik megtalálta az utat az én szalmazsákomhoz. Rövid idő alatt hatalmas füst keletkezett, és mivel a fulladás erősen kínozott, teljes torokból ordítani kezdtem. Szerencsémre anyám még időben érkezett, felkapott, és kirohant velem az udvarra. Az egyik végén elszenesedett bölcsőben később még három testvérem csecsemősködött, egyszer-egyszer az én ringatásomat is élvezve.

A Romfeld családnak, akiknél anyám hat évig szolgált, a Nyír nevű erdő mellett, a hegy lábánál volt egy szép tanyája, szoba-konyhás lakással, hátsó épületekkel és körülöttük nagy réttel. Látva nehéz helyzetünket, felajánlották, hogy költözzünk ki oda. Egyedüli kérésük az volt, hogy apám minden évben kaszálja le a rétről a füvet, és a széna kétharmadát adja át nekik. Még nem voltam kétéves, amikor kiköltöztünk a tanyára. Az ott eltöltött három év számtalan élménye máig él emlékezetemben. Eleinte kedvenc játékom az volt, hogy a kertben fenyőtobozokat gyűjtöttem, azok voltak a juhok (közülük a nagyobbak a berbécsek). Vékony, rövid ágacskákat szúrva a földbe, karámot csináltam, és oda terelgettem ki-be a „nyájat”. Később ollóval kartonból készítettem magamnak teheneket, és azokat rakosgattam ide-oda.

Nyáron gyakran csak anyámmal voltunk a tanyán. Szép hangja volt, sokat énekelt nekünk. Estefelé sokszor kinyitotta az ablakot, engem ölébe vett, és együtt hallgattuk a város harangjainak távolról érkező hangját. Ezek voltak első zenei élményeim. Klasszikus zenét először négy éves koromban, Péter nagybátyám egyik barátjánál, a rádióban hallottam. Lenyűgözött. A zenehallgatás ma is egyik legkedvesebb időtöltésem, biztos eszköze nyugalmam megtalálásának.

– Egy korábbi interjúban olvastam, hogy gyerekkorában többször is költöztek, sőt életmódot is váltottak. Mire emlékszik vissza a legszívesebben és van-e olyan, ami esetleg máig is nyomasztja?

Amikor 1940-ben a magyar hadsereg megérkezett Gyergyóba, rögtön értesítettek, hogy a Romfeld-tanyát el kell hagynunk, mert a Nyírbe lőszerraktárt telepítenek, és veszélyes a közelben lakni. Ez hatalmas csapás volt számunkra, mert nem volt ahová költöznünk, és az állatainkat sem tudtuk elhelyezni. A tanyán nem kellett házbért fizetnünk, de most nem menekülhettünk tőle. A városban egy földműves családnál béreltünk egy kis szobát (ekkor már két testvérem volt), és egy tehénnek akadt hely az istállóban. Néhány állatunkat el kellett adnunk. Apám a MÁV-nál talált munkát, nagyon kevés pénzért egy vasúti átjárónál őrködött. Egy kis fazékban rendszerint én vittem neki az ebédet a munkahelyére. Hamar kiderült, hogy a fizetéséből sehogy sem tudunk kijönni, ezért beadta a lemondását. Ennek az lett a következménye, hogy átképzésre behívták katonának Nyíregyházára. Az államtól kaptunk ugyan egy kis segélyt, de élelemre sem volt elég anyámnak és három gyermekének. Nem volt majorságunk, nem vágtunk disznót, ezért húst egyáltalán nem ettünk. Emlékszem, milyen nagy élmény volt, amikor anyám vásárolt egy darab marhalábszár-csontot, és abból húslevest főzött. (Úgy emlékszem, a csontban volt egy kevés velő is.) Amikor tavasszal a rét kezdett zöldülni, anyám gyűjtött útilaput és csihányt, abból főzött, amit tudott. A szénánk is hamar elfogyott, ezért alig ment el a hó, amikor én, az öt és fél éves gyermek, óvodába járás helyett minden nap kellett hajtsam a tehenünket legelni a rétre. Azok az évek a mi családunk számára a mélyszegénység évei voltak.

– Amikor felhívtam telefonon, hogy éltessem, éppen a Csicsói-Hargitán tartózkodott. Meglepődtem, főként mivel olvastam, hogy kisgyerekként gyerekparalízisen esett át…

– Valószínűleg az alultápláltság is hozzájárult ahhoz, hogy elkapott az akkori évek egyik legveszélyesebb járványa. Egy este, amikor a tehénnel hazaérkeztem, hirtelen felugrott a lázam. Másnap reggel a jobb karomat és a bal lábamat nem tudtam kinyújtani. Az orvos megállapította, hogy gyermekparalízisről van szó, nincs rá orvosság, esetleg meg lehet próbálni szesszel dörzsölgetve lassan kinyújtani. Ezzel a módszerrel anyámnak a karomat sikerült is kinyújtania, de a lábammal nem ért el semmilyen eredményt. Kétségbeesve megírta apámnak, hogy mi történt. A katonai egység parancsnoka megértette súlyos helyzetünket, és apámat három hétre hazaengedte. Azzal az elhatározással jött haza, hogy bármilyen eszközzel kinyújtja a lábamat azért, hogy ha sántálva is, de tudjak vele járni. Naponta többször felfektetett az asztalra, egyik kezét rátette a csípőmre, a másikkal megfogta a bokámat és… Azóta bármilyen fájdalmat könnyen elviselek, mert egyik sem hasonlítható az akkorihoz. Apám kemény akaratának köszönhetem, hogy tudok járni. Az elején sokáig nem tudtam a lábamra állni, mert semmi erő nem volt benne. Hónapokig négykézláb közlekedtem, mint csecsemőkoromban. Sok gyakorlás után, egy év alatt eljutottam odáig, hogy 1942 nyarán beírathattak az első osztályba.

Amint tudjuk, 1942-ben a 2. Magyar Hadsereget, amelynek kötelékében apám szolgált, kivitték a Don-kanyarhoz. Nekünk szerencsénk volt, mert a hadvezetés, felmérve a veszélyeket, parancsba adta, hogy azokat a katonákat, akiknek legalább három kiskorú gyerekük van, szereljék le. Negyedik gyermekként éppen az év februárjában született a legkisebb öcsém, így apám a háború további éveiben velünk lehetett. A szegénységtől ez sem mentett meg, ezért a következő nyáron apám ismét felvállalt egy csordát. Júniusban, amikor kikaptuk a vakációt, látva, hogy a lábam egyre erősödik, kivitt a csordához Tatárhavasra. A szállásunk Ditró patakának forrásánál volt. Az elején nehezen tudtam a hegyre felfelé menni, de lassan belejöttem, és a szállástól gyakran eltávolodtam. Így történt, hogy egyszer eprészés közben találtam egy alvó őzgidát, ölbe vettem, nézegettem, simogattam, és végül elengedtem, hogy az anyja találja meg. Mivel apám kisegítője megunta az ottani sanyarú életet, elment, és attól kezdve én is kellett segítsek a csorda terelésénél, a tűzelőgyűjtésnél és vízhordásnál. Egyik éjjel a medve meglátogatta szálláshelyünket, leütött egy tehenet, amely iszonyatos bőgésbe kezdett. Apám felkapott a tűzhelyről egy égő kanócot, és ordibálva koromsötétben a kutyával rohant a tetthely felé. A medve meggondolta magát és otthagyta a több sebből vérző tehenet. Egyébként apám bátorságáról később többször is meggyőződhettem. Az, ami 1943 nyarán velem történt, iskolai tanulmányaim befejezéséig, ilyen vagy olyan formában, évenként megismétlődött. Ha nem pásztorkodtam, akkor otthon vagy az erdőn mezőgazdasági munkát végeztem. Nem emlékszem, hogy nyári vakációban barátaimmal valaha is játszottam volna, erre nem volt lehetőségem. De azóta is szeretem a fenyveseket, azok nekem nyugalmat, kikapcsolódást és gyakran adrenalinszint-emelő kihívásokat nyújtanak.

– Melyik a legelső, matematikához, matematikai gondolkodáshoz kapcsolódó emléke?

Az első három osztályt egy két tanerős iskolában jártam. Orosz Kálmán (ő volt az igazgató) és felesége, Etelka, nagyon lelkiismeretesen végezték munkájukat, és ezért a közbeszédben az iskolaépületet, bár óvoda működik benne, a gyergyóiak ma is Orosz Kálmán-féle iskolának nevezik. Első osztályban engem Etelka néni tanított. Palatáblára írtunk, amelynek egyik oldala vonalas, a másik kockás volt. Annak ellenére, hogy nem jártam óvodába, a tanulás könnyen ment. Egy napon Kálmán bácsi váratlanul beterelt az osztályunkba hat gyereket a IV. osztályból, nyakukban egy-egy szamártáblával, és feltett nekem egy számtankérdést. Ekkor kaptam az első nyilvános dicséretet, amire emlékszem. Ennek a pozitív élménynek ellentétét a gimnázium első két évében éltem át, amikor a matematikaórák nagyon unalmasak voltak. Szerencsémre jött a tanügyi reform, megszüntették a 8 osztályos gimnáziumokat, és én a tanulást egy 7 osztályos általános iskolában folytattam. A matematikát ott az áldott emlékű Péter Árpád tanította, tanítói diplomával. A háborúból kezén és lábán súlyos sebesülésekkel tért haza, ami miatt nehezen tudott írni és járni. Ő ezzel nem sokat törődött, lelki ereje hozzásegítette, hogy teljes életet éljen. Kitűnő pedagógiai adottságokkal és kellő „paraszti ésszel” rendelkezett, órái számomra maradandó élményt nyújtottak. Akkoriban nem voltak tankönyvek, amit az órákon hallottunk, azzal maradtunk. Szokásom volt, hogy ha valamit nem értettem, a tanítás menetét megszakítva, rögtön rákérdeztem. Ezért Árpád bácsi viccesen el is nevezett akadékos Kolumbánnak…

– Hol végezte a középiskolát?

A 7. osztályt 1949-ben végeztem. Azon a nyáron apám véletlenül találkozott Orosz Kálmánnal, aki megkérdezte, hogy mi van velem, mit csinálok? Apám büszkén mondta, hogy sikeresen felvételiztem a gyergyószentmiklósi líceumba. (A helyes válasz az lett volna, hogy Pricskében a csordát terelgetem.) Kálmán bácsi jól ismerte helyzetünket, és apámat meggyőzte, hogy jobb, ha a líceum helyett a csíkszeredai tanítóképzőben folytatom, mivel így négy év múlva kenyérkereső leszek. Azt is megígérte, elintézi, hogy a líceumi felvételi vizsgával vegyenek fel oda. Nekem is tetszett az ötlet, mert tudtam, hogy otthon azután is azt kell tennem, mint addig: tűzifát vágni, az állatokat rendezni. Hattagú családunk egy 16 négyzetméteres szobában lakott, amelyben legtöbbször a füstöt vágni lehetett volna, mivel apám sokat cigarettázott, és a testvéreim mindig zajongtak.

Csíkszeredában a tanítóképző a mai Petőfi Sándor Általános Iskola épületében volt. Mi, bentlakók, ott étkeztünk és a házi feladatainkkal bíbelődtünk este 9-ig. Ekkor indultunk a mai Márton Áron Gimnázium épületébe, a szállásunkra, ahonnan reggel 7-kor mentünk vissza az iskolába. Soha annyit nem fáztam, mint ebben az épületben. Tőzeggel tüzeltünk, amit a mezőn termeltünk ki, tűzifa nem volt. A tőzeg fűtőértéke közismerten alacsony, ezért télen a takaró alatt minden este dideregtünk, amíg elaludtunk. Állandó felügyelet alatt éltünk. A két épület között kettős sorban közlekedtünk, nem volt szabad az utcán hangoskodnunk. Hetente csak szerda és vasárnap délután mehettünk ki a városba, de ha valamelyikünk nem tartotta be a szabályokat, akkor kimenőmegvonás volt a büntetése. A kimenő alatt rendszerint moziba mentünk, ahol leggyakrabban szovjet filmeket vetítettek (Tavasz Szákenben, Sztalingrád ostroma stb.). Eleinte nagyon gyötört a honvágy, a kimenők alatt sokszor kimentem az állomásra csak azért, hogy lássam a Gyergyó felől érkező vonatokat. A bentlakásban sokat civakodtunk egymással, olykor verekedtünk is. Én apám hevességét örököltem, és ha valamelyik kollégám megsértett, hamar lendült a karom. Akkor is az alacsonyabbak közé tartoztam, de a sok fizikai munka miatt viszonylag erős és gyors voltam, így ritkán hagytam el vesztesen a küzdőteret.

– Kik voltak a matematikatanárai?

A 7. osztályban szerzett pozitív élmények után a tanítóképzőben a matematika órák az első évben kiábrándítóak voltak. Sokszor az volt az érzésem, hogy a tanárnő nem érti, amit mond. Szerencsére, a második évben elment szülési szabadságra, és jött helyette Hitter Ibolya, egy jól képzett, gyerekszerető tanárnő. Már az első órákon megtetszettünk egymásnak, érthetően beszélt érdekes dolgokról, és éreztem, hogy szereti a szakmáját. Sajnos, csak másfél évig tanított, de ez az időszak számomra sorsdöntő volt. Egy vasárnap a díszteremben az iskola tanulóinak teadélutánt rendeztek, ahová eljöttek a tanárok is. Izgatottan készülődtünk a lányokkal való találkozásra. Én akkor táncoltam először úgy, mint fiú a lánnyal. Egyszer, amikor éppen nem táncoltam, Ibi néni hozzám jött, és mondta, hogy tovább nem taníthat, mert kinevezték tanársegédnek a Bolyai Egyetemre. Mielőtt elment, megígértette velem, hogy ha elvégzem az iskolát, nem megyek tanítani, hanem felvételizek az egyetemre. Nekem addig ilyesmi meg sem fordul a fejemben, de attól kezdve tudtam, hogy mit kell tennem. Ibi néni elintézte, hogy a képesítő vizsga után ne helyezzenek ki tanítani. Szerencsémre, az egyetemi felvételin elemi algebrával kapcsolatos szöveges feladatokat adtak, amiben volt némi jártasságom. A líceumi anyag nehezebb fejezeteit, amelyekről a tanítóképzőben nem tanultunk, nem kérték.

– Hogyan sikerült az egyetemen bepótolnia ezt a lemaradást?

Az egyetemen a líceumi anyag ismeretét, természetesen elvárták. A matematikai analízis alapfogalmait az előadásokon elismételték, és utána gyors iramban haladtak tovább. Olyan fontos dolgokkal, mint a trigonometria vagy a trigonometrikus függvények, nem töltötték az időt, azokat illett tudni, viszont Csíkszeredában én nem is hallottam róluk. Mit tehettem ebben a helyzetben? Vegyem a középiskolai tankönyveket, és próbáljam egyedül megtanulni az anyagot? Hamar rájöttem, hogy ez nem járható út. Előadásokra és szemináriumokra rendszeresen jártam (egyébként ez akkor kötelező is volt), és ha valamit nem értettem, akkor nem kérdeztem meg másoktól, hanem addig kínlódtam, amíg rájöttem a dolog nyitjára. Ha szóba jött egy-egy trigonometriai képlet, amit nem ismertem, levezettem abból, amit tudtam. Rájöttem, hogy a matematikát nem tanulni kell a szó klasszikus értelmében, hanem művelni. A matematikából azt értjük igazán, amire mi magunk jöttünk rá. Ez az ismeretszerzési elv, miután elkaptam a fonalat, odavezetett, hogy két év alatt nemcsak behoztam a lemaradásomat, hanem a matematikai tantárgyakból én lettem az évfolyamon a legjobb. Ekkor elhatároztam, hogy a többi tantárgyat is rendesen megtanulom, akár utálom, akár nem. Elértem, hogy harmadéven a matematika-fizika karon csak én kaptam egyedül minden vizsgán jeles osztályzatot, amiért a következő évben elnyertem a köztársasági ösztöndíjat (ez duplája volt a rendes ösztöndíjnak), ám az igazi haszon az volt, hogy a tanárok felfigyeltek rám. Valami hasonló történt, mint a középiskolában: a kar dékánja azt javasolta, hogy az egyetem elvégzése után ne menjek tanítani, hanem a Victor Babeş Egyetemen végezzem el a kutató matematikai szakot (ami a Bolyain nem létezett), és akkor kineveznek gyakornoknak az egyetemre. Rengeteg különbözeti és rendes vizsga árán egy év alatt teljesítettem a feladatot, és így lettem az egyetem munkatársa. Úgy gondolom, egyetemi éveim alatt hasznomra váltak azok az erények, amelyeket apám jóvoltából gyermekkoromban szereztem: a munkabírás, az önbizalom és a felelősségérzet.

– Olvastam, hogy Önt 1959 februárjában nevezték ki a Bolyai Egyetemre, amelyet néhány hónap múlva felszámoltak, és az ekkor megalakított Babeș–Bolyai Egyetem Analízis Tanszékén folytatta szakmai pályafutását. Milyen hatással volt ez a váltás az Ön életére?

– Az egyesítés utáni évben előléptettek, és a tanszéket vezető Popoviciu Tiberiu professzor tanársegédje lettem. Ő Párizsban végezte a tanulmányait, nagyon intelligens és igényes ember volt. Mivel kissé nehéz természete volt, sokan féltek tőle, tanárok és diákok egyaránt. Engem ez nem zavart, kilenc évig akármilyen kurzust tartott, én vezettem a megfelelő szemináriumot, természetesen románul. Az akkori szokásnak megfelelően, részt vettem az előadásain és sokat tanultam tőle. Közben rendszeresen látogattam az általa vezetett Számítási Intézet kutatási szemináriumait is. Itt sok érdekes probléma vetődött fel, közülük néhányat sikerült megoldanom, ami a kollégákból elismerést váltott ki. A doktori disszertációmat 1968-ban védtem meg Popoviciu professzor irányítása alatt. Ezután lettem adjunktus és kezdtem az egyetemen előadásokat tartani, először csak románul, 1971-től pedig magyarul is. 1972-től kezdődően Humboldt-ösztöndíjjal több német egyetemen dolgozhattam, és közben bejártam egész Németországot. Mondanom sem kell, mit jelentett számomra találkozni az általam ismeretlen nyugati életszemlélettel. Igyekeztem kihasználni a lehetőségeket, sokat jártam szimfonikus koncertekre, színházba és múzeumokba. Rengeteg szép élménnyel tértem haza.

– Hogyan alakult az egyetemen a magyar nyelvű oktatás helyzete?

Talán Ceauşescu akkori „nyugatbarát” politikájának köszönhetően, 1971-ben a kolozsvári egyetemen engedélyezték néhány tantárgy tanítását magyar nyelven is, azoknak a hallgatóknak, akik ezt igényelték. Ezt megelőzően 7 évig csak románul oktathattuk a szaktantárgyakat. A mi karunkon három alaptantárgy tanítását kezdhettük meg magyarul, közülük az analízist én tanítottam. A németországi időszak után Balázs Mártonnal közösen láttuk el ezt a feladatot. A diákcsoportok vegyesek voltak, románok és magyarok együtt, de erre a három kurzusra a magyarok a különböző csoportokból összegyűltek. Ez a körülmény közel 20 évre konzerválta karunkon a magyar nyelvű oktatást. Mint aki visszatért a halál kapujából, fokozott lendülettel vetettük magunkat a didaktikai munkába. Hallgatóinknak könyveket, egyetemi jegyzeteket írtunk, közös tevékenységeket szerveztünk. Más karokon rosszabb volt a helyzet, hiszen a sorozatos leépítések következtében, a magyar nyelv és irodalom szak kivételével, alig maradt magyar oktató.

1978-ban ismét léptem egyet előre a „szamárlétrán”, kineveztek docensnek. Ekkor, a magyar analízis előadás mellett, románul is tartottam speciális matematikai előadásokat a magasabb évfolyamokon. Az egyetemi tanári kinevezést a rendszerváltás utáni évben kaptam meg. Ekkor kezdődött karunkon a magyar tagozat kiépítése, ami eltartott az utóbbi évekig. Mára sikerült elérnünk, hogy a magyarul tanító kollégák, külön tanszéken, maguk irányítják a magyar tagozat tevékenységét. A korábbi időszakhoz viszonyítva ez nagy előrelépésnek számít.

– Kiből lehet jó matematikus? Van recept arra, hogyan lehet megszerettetni a tantárgyat? Valóban kell külön érzék, adottság a matematikához?

– Kétségtelen, hogy létezik matematikai tehetség, akinek több van belőle, az könnyebben tanulja a matematikát. Ennek ellenére állítom, hogy ha lassabban is, de minden normális szellemi képességekkel rendelkező gyerekből lehet jó matematikus. A gyerekek nem egyforma ütemben fejlődnek. A matematikatörténetből sok példát tudnék felhozni olyan személyekre, akik az elején gyengélkedtek, de végül sokra vitték. A matematikai oktatásnál sorsdöntő az, ahogyan irányítjuk a gyerekeket. Én nem hiszek azoknak a szülőknek, akik azt mondják, hogy gyerekük nem „reál beállítottságú”. Igen, van recept arra, hogyan lehet megszerettetni a matematikát, de ezt csak azok tudják felhasználni, akiknek alapos szakmai felkészültségük van, empátiával és türelemmel foglalkoznak a gyerekekkel, értik szellemi fejlődésük sajátosságait, képesek motiválni őket, sikerélményeiket gyarapítani és önbizalmukat növelni. A szülők általában ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkeznek, ezért több kárt okoznak, mint hasznot, ha a gyereket a tanulásban segíteni próbálják. Ha ma minden matematikai fogalom, tétel, képlet, számítási módszer és bizonyítás egy kattintással lehívható az internetről, akkor miért kell a gyerekeket ezekkel gyötörni? Mi a matematikai oktatás célja? A szakemberek többsége a gondolkozásra nevelést jelöli meg célként. Szerintem ez nem helyes, mert a cél tantárgy-specifikus kell legyen. Helyesebb volna az oktatás fő céljaként az adott tantárgy témakörében történő alkotásra nevelést tekinteni. Az alkotás célratörő gondolkodással jár. Például, a matematikában alkotásnak számít (magas szinten is) valamely feladat megoldása. A matematika oktatásának célja nemcsak a gondolkodásra nevelés, hanem olyan matematikai ismeretek átadása is, amelyek felhasználásával a gyerekek képesek bizonyos feladatokat megoldani. Az alkotási készség fejlesztése az önbizalom, a leleményesség, a kritikai érzék és a bátor próbálkozás kultuszát is jelenti. Ezek mind lélektani sajátosságok, amelyek nélkül nem lehet eredményesen matematikát tanulni. Sajnos, sok oktató és oktatásirányító éppen az alkotási készségek fejlesztéséről feledkezik meg, és olyan ismeretek átadását erőlteti, amelyek elsajátítására a tanulók (elsősorban lélektani szempontból) nincsenek felkészülve.

– Élettapasztalatát hogyan foglalná össze?

Életem folyamán sok szerencsém volt. Gyermekként sikerült átvészelnem veszélyes helyzeteket, és mindig akadt olyan ember, aki jó irányba terelte életemet. Családunkban olyan nevelést kaptam, amely felnőtt koromban megkönnyítette a helytállást. Egyetemi pályafutásom alatt sok tehetséges tanítványom volt, akikkel élvezet volt együtt dolgozni, és olyan dolgokért kaptam a fizetésemet, amiket szerettem csinálni. Sok, számomra elérhető csúcsra sikerül felmásznom, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Kérdés, hogy a mostani körülmények között sikerülne-e, ha újraszületnék, mindezt megismételnem?