A középiskolai matematikai versenyekre való felkészülési időszakot jobban szerettem, mint magát a versenyt. Habár az utóbbi volt a cél, a felkészülésnek, a sok munkának volt valami varázsa, valami, ami érdekessé tette azt a rengeteg felkészülési időt. Mindezért hálás köszönet illeti tanáraimat, de legfőképpen András Szilárdot, aki önfeláldozóan napról-napra irányította és megújította ezt a “varázslatot”. Ez volt a motivációja annak, hogy jelentkeztem a BBTE Matematika és Informatika Kar matematika képzésére, amelyet 2006-ban fejeztem be.

Kolozsvár után a hollandiai Utrechti Egyetemen végeztem magiszteri tanulmányaimat. Innen visszavezetett az utam Budapestre, ahol elvégeztem a PhD-t, és jelenleg is dolgozom fiatal kutatóként. Tanulmányaim egyik legmeghatározóbb szakaszának a kolozsvári egyetemi éveket tartom. A rengeteg – előszőr furcsának is tűnő – matematikai alapfogalom megértése mellett belekóstoltunk mindenbe, hogy aztán ki tudjuk választani az általunk legjobban kedvelt területet. Ilyenkor (saját tapasztalatom szerint) lehet, hogy az a régi “varázslat” is eltűnik, amit néha kétségbeesetten keressünk, de egy kis kitartással elég hamar elkapunk egy gyógyíthatatlan szenvedélyes betegséget: amikor úgy érezzük, hogy minél többet tudunk, annál is többet akarunk tanulni.

Egy kicsit ilyen a PhD-időszak első fele is, amikor megismerkedünk egy nagyon speciális matematikai probléma gazdag világával. Lehet, hogy egyes kutatási területeknél kevesebb, másoknál több idő szükséges ahhoz, hogy valaki ténylegesen elmélyüljön és megtalálja a számára érdekes szakmai problémákat, de ha ez a folyamat beindul, elkezdődik a “végtelen varázslat”, amelyet már mi irányítunk a matematika eszközeivel és egy-egy jó kis ötlettel.

 László Tamás
MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet, Budapest